Gravitáció

A gravitáció, más néven tömegvonzás egy távoli kölcsönhatás, amely bármilyen két, tömeggel bíró test között jön létre, és a testek tömegközéppontjainak egymás felé gyorsulását okozza. A gravitációs erő az az erő, amelyet az egyik test a másikra a gravitáció jelenségének megfelelően kifejt.

A legutóbbi 1,-1,5 évtizedben nyilvánosságra vagy felismerésre került kutatási és kísérleti eredmények arra utalnak, hogy feltétlen szükségessé vált a gravitáció kérdésének alapos átgondolása, felül bírálata, eddigi vele kapcsolatos nézeteink és jelenleg elfogadottnak tartott megállapításaink problémáinak megoldása, vagy legalább is azok pontos megfogalmazása. A kérdés fontossága nyilvánvaló, hiszen világegyetemünk egyik legalapvetőbb jellemzője a gravitáció. Csak ennek pontos és helyes ismeretében remélhetjük univerzumunk, és törvényeinek a megismerését. A XX. század egyik legkiemelkedőbb tudományos alkotása volt az általános relativitáselmélet, mely gyakorlatilag éppen ezt a kérdést igyekezett tisztázni. Nem Einsteinen múlott, hogy nem sikeredett tökéletesre, hiszen az elmélet napvilágra kerülését követően számos új, annak születése idején még ismeretlen információ jutott a birtokunkba, melyeket lehetetlen volt előre belátni. Végeredményben, mondhatni a kvantumfizika majdnem teljes egésze az óta jött létre, bár Einstein éppen ebbéli munkásságáért kapta meg a Nobel-díjat.

A tér és anyagszerveződésnek nincs eleje és nincs vége, a jelenünk az, ami megfogható, de ez is relatív, megközelítés, észlelés és értelmezés kérdése. A tér és a tér szerveződése, a változás csak látszólag bonyolult, valójában sokféle térméretben és energiaszinten állandó körfolyamatot fenntartó áramlási rendszerek térben és időben történő változása, bonyolódása, felbomlása és újjászerveződése az, amit életként megélünk. Azt már Newton óta tudjuk, hogy két test a tömegükkel arányos módon vonzza egymást és a köztük lévő erő a távolság négyzetével csökken. Einstein az általános relativitáselméletben azt fejtette ki, hogy azért esik le egy tárgy a földre, mert bolygónk tömege meggörbíti a környező téridőt. Ezek az elméletek azonban csak a gravitáció hatásait írják le, de nem adnak magyarázatot a mibenlétére. Elképzelhető-e, hogy két tömeg és a környezete közötti információ különbségéből származik? Ez a hipotézis szerint a gravitáció egy entrópikus erő. Ha egy nagyobb tömegtől bizonyos távolságra lévő kisebb tömegű test elmozdul, akkor megváltozik a két tömeg közötti holografikus felület entrópiája, vagyis, információtartalma. Ez az információváltozás összeköthető a rendszer energiájának változásával. A kilencvenes években pedig a Nobel-díjas Gerard 't Hooft és Leonard Susskind fejlesztette tovább, az úgynevezett holografikus elv bevezetésével. Ezen elméleti munkák nyomán írta le Erik Verlinde a maga hipotézisét a gravitáció mibenlétéről. Mint mondja: „meggyőződésem, hogy a gravitáció a tér és idő alapvető tulajdonságaiból származó "jelenség". Szerinte a gravitáció nem a testek belső sajátossága, hanem olyan jelenség, mint például a víz folyékonysága. Az egyes molekulák önmagukban nem "folyékonyak", hanem csak kollektíven alakul ki ez a tulajdonságuk. Tehát, állítja Verlinde, a gravitáció olyan fizikai hatás, amely a tömeg, a tér és az idő együttes összjátékából alakul ki. Az entrópia a termodinamika egyik alapvető fogalma, amelyet a XIX. század második felében (1865-ben) vezetett be a német Rudolph Clausius. ...

Az entrópia az anyagi rendszerek rendezetlenségét jellemzi. A termodinamika szerint a természetben egyre valószínűbb állapotok következnek be (például a magára hagyott, kívülről nem melegített testről a hő a hidegebb test felé áramlik), vagyis a természetben a spontán, beavatkozás nélküli folyamatok visszafordíthatatlanok. Bármely fajta energia hővé alakítható, míg a hő csak részben alakítható át másfajta energiává. Az entrópia és a növekvő rendezetlenség vezet el a világ "hőhalálához". Az entrópia az információelméletnek is alapfogalma, itt a rendszerek rendezettségének mértékeként használják, ezért negatív előjellel szerepel (negentrópiának is hívják). A holografikus elv a kvantum gravitációnak és a húrelméletnek egy sajátos tulajdonsága, amelyet a fekete lyukak termodinamikájának leírásához vezetett be az Utrechti Egyetem tudósa, az 1999-ben Nobel-díjjal kitüntetett Gerard't Hooft, majd pontosabb leírását adta Leonard Susskind, a jeruzsálemi Héber Egyetem munkatársa. Az elmélet szerint a teljes világegyetemet a kozmikus horizontra "ráfestett" kétdimenziós információs struktúraként foghatjuk föl, és az általunk észlelt háromdimenziók csak makroszkopikus méretekben és kis energiákon adnak tényleges megjelenítést. Einstein gondolatmenetében megállapította, hogy egy gyorsuló fülkében jelenlévő megfigyelő a gyorsulásra merőlegesen érkező fénysugarat elgörbültnek látja. Erre a "jelenségre" alapozta a térgörbület meghatározást. Az elgörbülést csak a megfigyelő látja annak, a gyorsulása miatt, a fénysugár valójában tökéletesen egyenes marad! Ha viszont az elgörbülés csak látszat, nem igazolja a tényleges (és valóban fennálló) gravitációs fényelhajlást. Sajnálatos módon naprendszerünk gyakorlatilag alkalmatlan az általános relativitáselmélet pontos tesztelésére. További, és feltehetően számottevő hiányosság, hogy sem Newton, sem Einstein nem tud a gravitáció miértjére, mikéntjére választ nyújtani. (a tér torzulása ugyan válasznak tekinthető a miként kérdésre, de a torzulás létrejöttének a miért és mikéntjére már semmi esetre sem.)

A tér áramlása

A tér "áramlása", hogy a tér lokálisan valamilyen sebességgel - a tér egészéhez vagy az áramlás távolabbi környezetéhez viszonyítva - meghatározott irányba és sebességgel és/vagy gyorsulással áramlik. Jellemzője, hogy ez az áramlás mindenkor örvénymentes, és minden pontban azonos irányú. A "definícióba" az is beletartozik, hogy az áramlás iránya lehet párhuzamos, és lehet egy pont felé irányuló is. Mivel az "anyaghalmaz" a térrel nem "súrlódik", valamint a tér nem rendelkezik közegellenállással, tehát az anyaghalmaz nem veszít mozgásenergiájából, világos, hogy mozgása - Newton első törvényének mindenben megfelelve, - egyenes vonalú egyenletes mozgás marad. Mint belátható, a tér áramlása jelen helyzetben semmilyen hatással nincs az anyaghalmaz mozgására, annak útjára, sebességére, és irányára. Igaz, hogy az anyag a térrel nem súrlódik, de ha az áramlás gyorsuló, az anyaghalmaz a térben haladva és annak gyorsulására merőlegesen, ha továbbra is egyenes vonalú egyenletes mozgással haladna, a térhez viszonyítva gyorsulást valósítana meg. A gyorsuláshoz viszont energiára, folyamatos erőre lenne szüksége, ami nem áll rendelkezésére. Ennek következtében az anyaghalmaz pályájának el kell "görbülnie" az egyenes irányhoz viszonyítva. Az elgörbülés iránya azonos a tér gyorsulásának az irányával, mértéke a tér gyorsulásától és az anyaghalmaz (a tér gyorsulásának irányára merőleges) sebességétől függ. Nézzük meg most az anyaghalmaz sebességét. Világos, hogy az eredeti irányban az változatlan, arra a tér áramlása semmilyen hatással nincs, viszont arra merőlegesen, tehát a tér áramlási irányában a tér gyorsulásának a mértékében is létrejön egy sebesség-összetevő. (Pontosabban fogalmazva egy gyorsulás-összetevő.) Az anyaghalmaz tényleges (pillanatnyi) sebességét e két összetevő eredője adja. (például: vízszintes hajítás "közegmentes" gravitációs térben.) Ha viszont nem a tömeg gravitál, hanem "valami más", megint kérdések sora merül fel. Ha nem a tömeg a "tettes", akkor mi? Statikus helyzetben miért szigorúan tömegarányos a gravitáció? Nem sorolom tovább, felesleges. Ha e két kérdésre logikus válasz nyerhető, a többire is, nagy valószínűséggel.

Szedjük csokorba, amit eddig - a tér gyorsuló áramlásának a vizsgálatánál - egyértelműen és nagy biztonsággal megállapítottunk:

1. A "hatás" kizárólag a tér gyorsulásától, valamint az anyag (a tér gyorsulására merőleges) sebességének a függvénye.

2. A tér "gyorsuló áramlása" csak a saját áramlási irányában hoz létre sebességváltozást, és ez messzemenően független az anyag (vagy bármi más, például fény) sebességétől. Az anyagnak a tér sebességirányára merőleges sebesség-összetevője semmilyen változást nem szenved el.

3. A gyorsulás (pálya görbület) létrejöttéhez semmilyen külön energiaforrásra nincs szükség!

4. A tér gyorsuló áramlásának az alapján értelmezve a gravitációt, logikus, hogy a fénynek is el kell "görbülnie" gravitációs mezőben.

Vegyük észre, hogy fenti tulajdonságokkal rendelkező gyorsulást, egyetlen egyet ismerünk. Igaz, hogy az csak részben felel meg a fentieknek, de ennek ellenére a hasonlóság teljesen nyilvánvaló. A centripetális gyorsulásról van szó. Lehetséges, hogy a centripetális gyorsulásnak bármi köze lenne a gravitációhoz? Ha már a centripetális gyorsulásnál tartunk, természetes, hogy a forgómozgásokkal is az eddigieknél behatóbban foglalkoznunk kell, hiszen az említett gyorsulás annak része.

Mint ismeretes, az egy dimenzióból forgatott rendszerek (egy forgástengely körül) síkban, tehát két dimenzióban forognak. Az is közismert, hogy az egymásra merőleges két tengely körül forgatott rendszerek térben, azaz három dimenzióban forognak. Felmerül a kérdés, hogy a három, egymásra merőleges tengely körül forgatott rendszerek hány dimenzióban forognak? Matematikailag igazolható, hogy ezek a rendszerek is három dimenzióban forognak. Igen ám, de úgy tűnik, itt valami gond van. Ugyanis a természet élesen megkülönbözteti a három és a - nevezzük így - négydimenziós forgást. (Azaz a két, illetve a három, egymásra merőleges tengely körül forgó rendszereket.) A háromdimenziós rendszereket a természet minden áron igyekszik elkerülni, a "négydimenziós" forgások viszont minden további nélkül létezhetnek és léteznek is. Ilyenek az úgynevezett "precesszálló" rendszerek (is). Mint ismeretes, a világegyetem számos, talán túlnyomó többségű objektuma rendelkezik több-kevesebb precesszióval. Minden forgás - most a síkforgásról van jelenleg szó - rendelkezik a jól ismert forgásenergiával, (forgástehetetlenséggel) mely nyilvánvalóan mozgásenergia. Ennek ismert a matematikai számítási képlete is, komplikációról szó nincs. Igen ám, de a fentebb említett "tehetetlenség" is "tárol" számottevő energiát, megléte esetén. Ráadásul ez az energia - adott esetben - nagymértékben meghaladhatja az előbb említett forgásenergia mértékét. A tényleges gond az, hogy ennek a tehetetlenségnek, illetve az általa tárolt energiának, nincs külön neve. Ha én "forgásenergiáról" beszélek, csak szigorúan síkforgás esetén egyértelmű, hogy miről van szó. Három és "négydimenziós" (abszolút rotáló) forgásoknál meg kell határozni, a két, egymástól feltétlen különböző tehetetlenség közül melyikről van szó! Olyankor, amikor a gyorsulás ténylegesen létrejön, minden úgy történik, mint azt az eddigi ismereteink alapján feltételezzük. Ha viszont a gyorsulás létrejöttének valamilyen akadálya van, például egy forgó korong kerületén lévő anyagi pontról van szó, amit az anyag szakítószilárdsága tart a helyén, vagy egy összenyomott, de összenyomott állapotában lekötött rugóról van szó, tehát az erő nem képes a gyorsulást ténylegesen létrehozni, akkor a gyorsulás a térrel szemben jön létre, mégpedig oly módon, hogy ha a "tárgy" nem gyorsulhat a térben, a tér gyorsul a tárgy felé . (Ha a hegy nem megy (mehet) Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez.)

Ugyancsak megemlítendő a közismert "örvény" jelensége, mely a forgásoknál - mint az teljes mértékben természetes - létrejön. Lássuk a legalapvetőbb problémát. Einstein az általános relativitáselmélet kapcsán kijelentette, hogy az üres tér az semmi. Igen ám, de Ő maga is ezt a "semmit" tulajdonság(ok)al ruházta fel, nevezetesen azt állítva, hogy a gravitáció a tér torzulása, és ezt a torzulást a fény is követi. Tehát ez a semmi mégsem lehet valóban semmi. (A feltételezett több kvantumállapotról nem is szólva.) Belegondolva a dolgokba, valóban, a "távolság" is "tartozéka" a térnek. Tegyük fel, hogy két csillag egymástól való távolsága négy fényév. Ha a tér valóban semmi sem lenne, ha valaki megkérdi, mi választja el a szóban forgó két objektumot, igencsak helytelen lenne azt állítani, hogy semmi. Tehát a tér feltétlen "valami". A tér a világegyetemünk legalapvetőbb eleme, hiszen minden lét és történés csak a térben lehetséges. Minden esemény csak úgy érthető és fogalmazható meg valósághűen, ha a történés közegét is pontosan ismerjük. Ha a gravitáció a tér torzulása, belátható, hogy a térről állítottak nem állnak szemben az ismereteinkkel. A távolság torzulása - akár irányfüggően, akár irány függetlenül - beláthatóan lehetséges és elképzelhető esemény. Ha figyelembe vesszük Einstein azon nézetét, hogy a tér "semmi", bizonyos mértékig "elfogadhatónak" is tekinthetjük, hiszen anyagi értelemben valóban semmi a fenti meghatározás szerint a tér. Ha a gravitációt a tér gyorsuló áramlásának tekintjük, ugyancsak a fentihez hasonló eredményre jutunk. A meghatározás értelmében (mármint hogy a tér a minden irányú távolság) logikus választ kapunk arra a kérdésre, hogy "hova lesz" az anyagból a folyamatosan és gyorsulva felé áramló tér. Világos, hogy a tér "bármilyen sűrűségű" lehet, hiszen a távolságra semmilyen megkötést nem ismerünk. (A távolság nem sűrűsödik vagy hígul, és minden megkötöttség nélkül változhat korlátlanul.)

Mint tudjuk, "mozgás", tehát sebesség (és gyorsulás) is csak a térben lehetséges. Igen ám, de a mozgás (és természetesen a gyorsulás is) nemcsak a teret követeli meg "közeg" gyanánt, de az idő "létét" is. Ebből következik, hogy az időnek is kapcsolatban kell állnia a térrel. Einstein valószínűleg ezek meggondolásával jutott arra a következtetésre, hogy az idő is része a térnek, tehát annak - élve az Ő kifejezésével - negyedik dimenziója. Sajnálatos módon, Einstein ezen nézete a mai napig nem igazolódott, bár általánosan elfogadottnak nevezhető (téridő megnevezés). Kellő mélységben belegondolva a dolgokba, el kell fogadnunk, hogy az idő, - bár kétségtelenül szorosan kapcsolódik a térhez, - azzal nem azonosítható, tehát nem tekinthető részének sem. Először is, az idő nemcsak a térrel "rokon", de egyéb dolgokkal is, melyek egyértelműen nem "tartozékai" a térnek. Ilyen például a sebesség, és a gyorsulás is. Igencsak furcsán hatna, ha valaki azt állítaná, hogy a sebesség és a gyorsulás is dimenziója a térnek. Pedig ugyan olyan joggal állíthatná ezt bárki, mint az időről. Hiszen a sebesség és a gyorsulás is csak térben és időben lehetséges. Talán éppen ez az "és" az, ami a legfontosabb. A térre is, az időre is egyaránt vonatkozik a meglét szükségessége. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy - elvileg(!) - mindkettő lehetséges külön-külön, egymástól függetlenül. Természetesen logikus, hogy az idő sem létezhet a tér jelenléte nélkül, hiszen minden, amit "történésnek" nevezünk és nevezhetünk, csak a térben lehetséges.

Az időt, azon túl, hogy "érzékeljük" létét, tehát érezzük "múlását", semmilyen közvetlen ismerettel nem rendelkezünk róla. Nem kis gondot okoz az is, hogy az időt mérni is csak közvetve vagyunk képesek, hiszen minden "óra" alapvetően egy "időben állandó folyamatot" használ az idő "mérésére". A valóságban természetesen a "mutatott idő" nem a ténylegesen múló idő, hanem csak összehasonlításra alkalmas "valami", ami feltevésünk szerint "időben azonos" a mérni szándékozott értékkel. Amennyiben igaz, hogy a fény terjedése valóban időben történik, tehát a fénysebesség véges, valamint igazak Einstein nézetei a fénysebesség állandóságára nézve is, akkor - jelenlegi nézeteink szerint - igaz az is, hogy egy tárgyat nem ott látunk, ahol az éppen jelen van, hanem ott, ahol az a távolság-fénysebesség által meghatározott idővel ezelőtt volt. Ez a dolog - viszonylag egyszerű módon - kísérletileg ellenőrizhető. A lényeg a következő: ha egy "távoli" fényforrást tekintünk, és pontosan ismerjük annak helyét, a látott és ismert hely eltéréséből annak a sebességét abszolút értelemben meghatározhatnánk. Tegyük fel, hogy egy igen hosszú rúd egyik végén elhelyezünk egy fényforrást, a másik végén pedig egy megfigyelőt. Abban az esetben, ha a rúd - tételezzük fel - mozdulatlan, (a példa kedvéért az állócsillagok rendszeréhez képest.), világos, hogy a megfigyelő a fényforrást pontosan ott látja, ahol az van. (Hangsúlyozom, mozdulatlan, tehát statikus helyzetet feltételezve.) Most gondoljuk el, mi történik, ha a rúdra egy erő merőlegesen hatva, azt a gyorsulással elkezdi gyorsítani. Ez azt eredményezi, mint belátható, hogy a rúd a hosszúságára merőlegesen gyorsulni kezd, aminek a következtében - jogos nézeteink szerint - a megfigyelő a fényforrást nem láthatja ott, ahol az valójában van, hanem azt a gyorsulás miatt a gyorsulás irányával szemben, a tényleges helyéhez viszonyítva elmaradtan látja. Eddig minden rendben (elvileg!). Most viszont tételezzük fel, hogy bizonyos idő elteltével a rúdra ható erő megszűnik, tehát a rúd gyorsulása is. Ez úgy is megfogalmazható, hogy a rúd - a történtek után - "V" sebességgel rendelkezik a saját nyugalmi állapotához viszonyítva. Most következik a "nagy kérdés". Nevezetesen, hogy a megfigyelő hol látja ekkor a fényforrást? Bár - első pillanatban - "gondmentesnek" tűnik a kérdés, ha kellő mélységben belegondolunk, nem egyszerű válaszolni rá. Mi is a gond? Az, hogy nézeteink szerint a megfigyelő a fényforrást nem láthatja a "helyén", hiszen idő telik el, mialatt a fény a fényforrástól a megfigyelőig eljut, és ez alatt a rendszer is - sebességének arányában - megtesz valamilyen utat. Igen ám, de ha ez igaz lenne, sérülnie kellene a relativitás elvének, feltéve, hogy ha ismeri (ismerheti) a megfigyelő a fényforrás tényleges helyét, a látott és a tényleges hely közötti eltérésből megállapíthatja a rendszer abszolút, tehát a "térhez (?) viszonyított" sebességét. Tudom, ezt elvileg az zárja ki, hogy semmilyen információ nem terjedhet gyorsabban, mint a fény. De erre nincs is szükség. A "tényleges hely" meghatározásának létezik egy lehetősége, mellyel megkerülhető a probléma. A kísérlet pontosan ezt használta fel. Az említett lehetőség pedig a következő: a megfigyelő a fényforrást mindenkor a sebesség-irányhoz viszonyítva elmaradottnak látja, ez természetes. Ebből következik, hogy ha a rudat 180°-os szögben elforgatjuk a feltételezett sebességirányra merőlegesen, - mivel ekkor a sebességirány a rúdhoz képest is 180°-os szögben megfordul, - a megfigyelőnek a fényforrást az eddigivel ellentétes irányban, "elmaradottnak" kell látnia. Ez tehát azt eredményezi, hogy a fényforrás tényleges helye nem más, mint a két látott hely középtávolsága. Íme, a "lehetetlenség" elvi megoldása.

Mindjárt megváltozik minden, ha az Einsteini kijelentést megfordítjuk. Tehát nem az információ nem terjedhet gyorsabban a fénynél, hanem a fény sem terjedhet gyorsabban az információnál. Belátható, a kijelentés ebben a formában már teljes mértékben logikus. Ha az információ terjedési sebessége determinált, világos, hogy annál gyorsabban semmi sem terjedhet, hiszen még a jelenlét is szükségképpen tartalmaz információt. A leírtak viszont egy "eretnek" gondolatot sugallnak. Ha az információ terjedési sebessége determinált, mivel minden észlelés, mérés csak valamilyen információ alapján lehetséges,törvényszerű, hogy az információ terjedési sebességénél nagyobb sebességet lehetetlen mérni. Még akkor sem, ha valami történetesen annál nagyobb sebességgel haladna. Világegyetemünk terét jelenleg tágulónak tekintjük, pedig jól tudjuk, hogy benne a gravitáció mindenütt jelen van. Kérdezem, minek az alapján tekintjük jelenleg a teret tágulónak? A Huble által felismert jelenség okán, mely szerint a minél távolabbi galaxisokat szemlélve, a távolság arányában annál nagyobb vöröseltolódást látunk. Ezt a vöröseltolódást manapság a Doppler hatás értelmében a távolodás egyértelmű jeleként értelmezzük. Ez eddig rendben is van. Csakhogy más "tészta" az objektumok távolodása, és egészen más a tér tágulása. Ha a tér statikus lenne, és benne a galaxisok egymástól távolodnának, valóban helyes lenne a feltevés, miszerint a galaxisok (vagy bármi más) egymástól való távolodásának a következménye a távolságarányos vöröseltolódás. De a tér nem statikus, és ezt igen jól tudjuk. Márpedig, ha a tér nem statikus, hanem maga is változó, természetes, hogy "állagának változásai" is jelentkeznek a hullámhossz változásaiként.

Valós és nyomós érv, hogy végtelen idő alatt mindennek be kell következnie, ami csak véges időben bekövetkezhet. De a végtelen is lehet véges és szakaszos részek végtelen sora. Így értelmessé válik a "fejlődés" is, a "véges" is. Tehát világegyetemünk mérete is és kora is lehet végtelen, de (kora feltétlen) szakaszos.

Lehetséges e, hogy a tér három iránya adja a három dimenziót, és a negyedik lenne a forgás?

Ha a térnek több (vagy akár mindössze kettő) kvantumállapota valóban "lehetséges", ez egy érdekes "összefüggésbe" kerülhet a gravitációval. Először induljunk ki abból, amit jól és biztonsággal ismerünk. A gravitáció a térre is - igen nagy valószínűséggel, valamint az eddigiek alapján is - "hatást gyakorol". Ebből viszont az következik, hogy minél magasabb kvantumállapotú a tér, annál "sűrűbb". Tehát egyszóval a tér kvantumállapotának a függvénye a "kiterjedése". Azt viszont igen jól ismerjük, hogy a kvantumállapot változás szinte 0 idő alatt megy végbe. Logikus, hogy a tér "beszűkülése" viszont feltétlen folyamat, ami gyakorlatilag folytonos folyamatot jelent. Ebből viszont egy érdekesség következhet. Ha a tér - tegyük fel - "hosszabb" ideje "tartózkodik" valamelyik kvantumállapotában, annak folyamatosan egyre "sűrűsödnie" kell. Ez egyben avval is jár, hogy benne az energia is egyre több és több lesz. Ismeretes, hogy az energia folyamatosan gerjeszti a teret. Ha ez a gerjesztés meghalad egy meghatározott szintet, a tér egy magasabb energiaszintre kerül. Igen ám, de ebből az állapotból jól meghatározott "felezési idő" elteltével a tér kvantumállapotának le kell bomlania. Ilyen esemény viszont még ismereteink szerint sosem következett be. Ez az oka, hogy az említett "felezési időről" jelenleg fogalmunk sincs. Gondoljunk bele, milyen eseményekkel jár vagy járhat egy ilyen "kvantumugrás". Első sorban egy csomó részecske egyszerűen megszűnne létezni, ugyanis azt már sejtjük, hogy a tér kvantumállapota meghatározza a benne létezhető részecskék létét. Azt is tökéletesen jól ismerjük, hogy magasabb energiaszintre jutáskor a két szint energiakülönbségével azonos energiát a térnek el kell nyelnie, lebomláskor ugyan ennyit kibocsátania kell. Ha gondolatban áttekintjük a jelenleg ismert részecskék listáját, kiderül, hogy a százon jóval túli ismert részecskék közül mindössze 7 az, ami stabil, az összes többi rövidebb-hosszabb idő elteltével elbomlik. Elgondolkodtató. Nem? Lássuk csak. Stabil feltétlen a foton. Ez természetes is, hiszen a térhez - közvetlenül - vajmi kevés köze van, azt csak "közegként" (benne terjed) tekinti. Stabil még a háromféle neutrínó. Feltevésem szerint ennek oka az, hogy ezek valóban a "legkönnyebb" részecskék, "kisebbre" nincs mire bomlaniuk. (hacsak nem fotonként "párolognának" el.) stabilak az elektronok, valamint a pozitronok. Ezeknek sincs lehetőségük "kisebb" részecskére bomlani. Most viszont eljutottunk egy "problémás"(-nak nevezhető) részecskéhez, nevezetesen a protonhoz. A proton volt a legelső részecske, mely "tiltakozott" az elemi megjelölés ellen. Már a huszadik század első harmadában-felében találkoztak a fizikusok a proton bomlásával. Tudjuk, hogy protonbomlással minden esetben nagy energiájú folyamatok kapcsán találkoztunk. A magreakciók, ütközéses kísérletekben a proton, illetve a mag méretéhez viszonyítva hatalmas energia van jelen. Logikus, ha ez a jelenlévő energia elegendő mértékű, hogy a teret a "jelenlegihez viszonyítva" eggyel magasabb kvantumállapotba gerjessze, ott a proton léte vagy instabillá, vagy létezhetetlenné váljon. Talán a legnagyobb gondot a kvantumfizikai vákuumban végbemenő energiafluktuáció kérdése okozza. Mint ismeretes, ennek mértéke igen magas. Pontosan nem ismerjük mértékét, csak becslések kerültek megállapításra, jelentős szórással. Mértékét 1078 joule/cm3-től 10111 joule/cm3-ig becsülik. Einstein nevéhez fűződik a tömeg-energia ekvivalencia felfedezése is. Ennek értelmében, a vákuumban lezajló energiafluktuáció tömegegyenértéke mintegy 1061, 1093 gramm/cm3. Szintén ismert (és szintén becsült adat) az általunk jelenleg belátható világegyetem összes anyagának a tömege, mely 1056 gramm, összesen. (Beleértve a sötét anyag tömegét is!) E két adat egybevetéséből az derül ki, hogy egyetlen cm3 vákuum tömege 5-38 nagyságrenddel meghaladja a világegyetem (jelenleg általunk belátható) összes anyagának a tömegét! Ez ugyan - önmagában - nem jelentene számottevő gondot, de az már igen, hogy a vákuum tömegének a tömegsűrűsége feltétlen meghaladja azt az értéket, mely fekete lyuk keletkezéséhez szükséges. Amennyiben ez a tömeg létezik és gravitál! Nicola Tesla kétségbe vonta Albert Einstein relativitáselméletét, bejelentve, hogy ő a gravitáció dinamikus elméletén dolgozik (amelyet még 1892 és 1894 között kezdett el). Úgy érvelt, hogy egy "erőtér" feltételezése sokkal jobb koncepció lenne és az elektromágneses energia közegére fókuszált, amely kitölti a matematikailag definiált teret és ez által az egész általunk belátható világűrt. A térben lévő anyag változását két főhatás okozza, amely egymással szimmetriát képez. Az anyag impulzusban szétsugárzódásával az anyag gravitációs összegződése egymást kiegészítő szimmetriapárt képez. Egy másik a gravitációs eredőt szintén befolyásoló hatáspár, a legnagyobb meghatározó az anyagszerveződésben. Az anyag szerveződését vagy bomlását legerősebben befolyásoló erő az azonosság, a dimenziós értékek tulajdonságok szimmetriája, és aszimmetriája, az eltérés. A dimenziós jellemzők, az azonossági (analóg) értékek növekedése esetén az anyag sűrűsödik, az energiaérték növekedni fog, míg az áramlási dimenziók eltérése esetén az anyag osztódik, az energia térbeli sűrűsége csökken. Az anyagi mezők többféle hatás miatt bomolhatnak fel, amelynek az analógiája az osztódás, az energiacsökkenés, és a szétsugárzódás, a szétszóródás. Ez bármely tömegméretű, energiaszintű mezőnél történhet drasztikus ütközésekben, amelykor az áramlási pályája a térben és időben azonos helyen metsződik. Mindegy hogy mekkora térméretűek és energiatartalmúak az ütköző mezők, az esemény következménye azonos. Csak az energiaváltozás nagyságrendje tér el a magas analógiájú, az elektron szint alatti, az atomi szint felett a meteor és az aszteroida, vagy akár a bolygótömeg-méretű energiaszinteken is. Ezt az osztódást okozó főhatás, a lendületdimenzió irányazonosságának a hiányában, pontosabban az iránydimenzió ellentétében, az impulzusban kell keresnünk. Az anyagba épülés olyan összegződésnek tekinthető, amelykor az addig nagyobb szabadságfokú, de azonos tér, mező irányába tartó, lendülettel bíró kicsi energiaadagok egy célterület helyszínen, azaz lokális mezőben folyamatosan, és egyre rendezettebben összegződnek. Az elektromos töltöttség állapotban az eltérő töltésű részecskéket egy erőhatás egyre közelebb kényszeríti egymáshoz, amely tartós összekapcsolódást, anyagba épülést eredményez. Az anyagi mezők olyan terek, amelyekben a környezeti térben történő átalakulások energiahullámai összegződnek, és egyre rendezettebben, egymást erősítve a tömegközéppont irányába erősödnek. Az impulzus, a szétsugárzódás, a lokális változtató képességi érték csökkenése. Az impulzus és a gravitáció egy ellentétes következményre vezető hatáspárnak, egymás szimmetria-párjának is tekinthető. A gravitáció nem vonzás, hanem a gravitációs mező körüli térerő különbözet időbeli változást okozó oka és következménye. A környezetből az azonos irányba tartó és g értékre gyorsuló lendületenergia az összegződés során a mezőkben tömegbe épül. A hullámhosszt az adott pillanatban egymást követő két impulzusból kibocsátott, több részecskét szállító energia sűrűbb gömbhullámok terjedési irányban egymást követő távolsága határozza meg. A hatásterjedés sebessége meghatározza, hogy az adott hullámhosszra (távolságra) egymást követő részecskeraj mennyi idő alatt ér a távolságot jelentő "A" pontból a "B" pontba. Értelemszerűen minél nagyobb a terjedési sebesség, annál gyorsabban érnek az adott pontba a változásból keletkező részecskehullámok. A frekvencia azoknak a részecskéket továbbító elvileg ekvipotenciális gömbhullámoknak az időbeli keletkezési sűrűségét jelenti, amelyek valamely rendszeresen változó helyről, pontból (mezőből) kibocsátásra kerülnek. Ez tehát az időegységre jutó események, változások, impulzusok vagy robbanások száma. Minél nagyobb az eseménysűrűség, az időegységre jutó változás, annál nagyobb keletkezési frekvenciáról beszélünk. Ez nem azonos az észlelési és a kölcsönhatási frekvenciákkal. Minden tartósan és rendszeresen változó, anyag vagy élőmezőnek van egy saját frekvenciája, amely a mezőt alkotó lényeges almezők felharmonikusának tekinthető. Ez mellett természetesen egész sor más frekvencián kapcsolódhat egymáshoz a mezőben lévő almezők rendszere, amelyekben a változás és a részecske kibocsátás üteme valamely közös frekvencián harmonizál. Ha a hatókörzeten belül olyan változási sorozat keletkezik, amelyiknek a frekvenciája megegyezik, vagy felharmonikus az élőmező valamely szervének, sejtjének a sajátfrekvenciájával, abban erősebb változást, energiaátadást okoz. Ha ez az energia vagy hatásátadás a kölcsönhatással érintett mező egészségét, egyensúlyát, stabilitását, azaz a harmóniáját, a szerveződési szintek legmagasabb egyensúlyát segíti, akkor ezt a mező, a saját aspektusából jóként, a rendezettségét és az időbeli fennmaradását támogató energiakapásként éli meg. Ha az adott mezőnek az adott frekvencián érkező jelből, hatásból éppen túl sok volt, azaz az egyensúlyát ez nem segítette, hanem túlfeszítette, ennek a mezőknek ez diszharmóniát, elhangolódást, végső soron ritmuszavart és ezzel a változási folyamat negatív irányú megváltozását okozhatja.

Az észlelt frekvencia az időegység alatt az észlelőben kölcsönhatást kiváltó energiahullámok számát jelenti, amelyet az érkezési ritmus szerint más érzékszervünkkel érzékelünk. A nagyon lassú változásból időegységre jutóan csak igen ritkán érkező hatáshullámok, (ha azok átadódó lendületenergiája kicsi) általában nem tudatosulnak, bár a szervezetünk sok sejtje, atomja érzékeli. Ha a kölcsönhatási erőátadás a lendület, a nyomaték (hatás), vagy az időbeli sűrűség növekedése miatt megnövekszik, a hatás megerősödése már átlépheti az észlelési küszöböt, megjelenhet az érzékelés. Minél gyorsabban követik időben egymást, a vevőt érő és kölcsönhatást kiváltó energiahullámok, azaz időegységre jutóan minél több energia (hatás) adódik át, a változtató képesség érvényesülése, az energiaátadás nyomatéka, hangsúlya is megnövekszik. Az alacsonyabb frekvenciasűrűségű hullámokat, ha az egységnyi energiatovábbítás nem számottevő általában tudatosan nem észleljük a szervezet sejtjei atomjai a tudat alatt dolgozzák fel az eseményeket. Az időben vagy átadott hatáserőben sűrűsödő, nagyobb frekvencián érkező hatások már elérhetik az inger és az észlelési küszöböt, amely miatt a fülünkkel a frekvenciának megfelelő rezgést, hangot, zajt hallunk. Ha a frekvenciát, azaz az időbeli hatássűrűséget tovább növeljük, akkor a fő érzékelést a fény frekvenciájára szakosodott szem veszi át, amely fölött az emberi evolúciónak nem volt elég ideje és kényszere, a gyorsabban terjedő energiahullámok érzékelésének a kifejlesztésére, vagy ezek csak lekerültek a tudat alatti érzékelés szintjére. A fénynél nagyobb ritmusban érkező hatáshullámok sorozatát, amelyeket röntgen gamma vagy és kozmikus sugarakként ismerünk, már az érzékszerveinkkel sem észleljük, de a sejtjeink és atomjaink veszik az adást, amelynek tartósan kitett élő szerveződés változási állapota a díszharmónia felé csökkenhet. Az ismert legmagasabb frekvenciák azonban nem jelentik azt, hogy a mérési lehetőségünk felett nincs gyorsabb ütemben érkező hatásterjedés az Univerzumban.

Ismert, hogy a hosszú téridős folyamatokban aszteroidává vagy kisbolygóvá növekedett (fejlődött) részecskemezők egy része a nagyobb gravitációs mezők pályamódosító és árapály hatására széttöredezik, és spirál pályán a térség fősugárzójába, annak a csillagjába (Napjába) tart. A fekete lyukak olyan szülői nyelőknek tekinthetők, amelyekbe beáramló anyag folyamatos gyorsulása nemcsak eléri a fény sebességét, hanem annál nagyságrendekkel is gyorsabbá válhat. Ha ilyen közegbe bekerülnek a fény vagy annál kisebb sebességgel haladó részecskék, azokból a megfigyelő felé nem érkezhet vissza fény vagy a beáramlás sebességénél kisebb sebességgel érkező jelzés. A fekete lyukak azonban nem szükségszerűen nagy sűrűségű, és ezért nagy gravitációs árnyékoló képességű önálló mezők, hanem ilyen nagyon régóta szerveződő mezők anyag és részecske-beáramlási tölcsérének, övezetének tekinthetők. A rezgésszám, a frekvencia, az időegység alatt a megfigyelő által érzékelhető (tehát kölcsönható-képes) hatáshullám áthaladását jelenti. A mértékegysége a Hertz, 1/sec. A hagyományos fizikai megközelítésnél ez olyan térerő változást jelent, amelyben egy teljes (érzékelt) rezgés, erő vagy lendülethullám áthalad a megfigyelési ponton. Az egységnyi idő pl. 1 sec alatt átmenő (érzékelt) hullámok számát az adott energiaterjedés frekvenciájaként ismerjük. Ez valójában térerő változási értéket, időegység alatt egymást közel azonos távolságra (hullámhosszra) követő és ezért ismétlődő energiahullámok számértékét jelenti.

Az anyagba sűrűsödés nem a vonzó jellegű gravitáció következménye, hanem a lendülettel egymás felé haladó, lendülettömeget képviselő anyag egyre kisebb térbe torlódása, azaz ellenerők egyensúlya mellett a térnyomás növekedése, az anyagba torlódó, épülő részecskék egyre szorosabbra sűrűsödése. Ez az ellenirányú, vagy és a tömegközpont felé ható tartós részecske áramlás kezdetben csak állóhullámokká torlódik, amelyből állócsomók, állómezők neutrális térhelyzetek alakulhatnak ki. Valamennyi anyagi tér, élő áramlási mező kezdete olyan lokális térsűrűsödéssel kezdődik, amelyben a kezdeti sikeres impulzus egy stabil térsűrűsödésű folyamatmintát, áramlási mintát eredményez. Ez axiómának tekinthető! A minimális vagy drasztikus belső vagy külső változást az egész rendszer követni képes, azonnal új eredők alakulnak ki. Az ilyen gravitációs rendszer alkalmazkodásképes, stabil.