Gravitáció

A gravitáció, más néven tömegvonzás egy távoli kölcsönhatás, amely bármilyen két, tömeggel bíró test között jön létre, és a testek tömegközéppontjainak egymás felé gyorsulását okozza. A gravitációs erő az az erő, amelyet az egyik test a másikra a gravitáció jelenségének megfelelően kifejt.

A legutóbbi 1,-1,5 évtizedben nyilvánosságra vagy felismerésre került kutatási és kísérleti eredmények arra utalnak, hogy feltétlen szükségessé vált a gravitáció kérdésének alapos átgondolása, felül bírálata, eddigi vele kapcsolatos nézeteink és jelenleg elfogadottnak tartott megállapításaink problémáinak megoldása, vagy legalább is azok pontos megfogalmazása. A kérdés fontossága nyilvánvaló, hiszen világegyetemünk egyik legalapvetőbb jellemzője a gravitáció. Csak ennek pontos és helyes ismeretében remélhetjük univerzumunk, és törvényeinek a megismerését. A XX. század egyik legkiemelkedőbb tudományos alkotása volt az általános relativitáselmélet, mely gyakorlatilag éppen ezt a kérdést igyekezett tisztázni. Nem Einsteinen múlott, hogy nem sikeredett tökéletesre, hiszen az elmélet napvilágra kerülését követően számos új, annak születése idején még ismeretlen információ jutott a birtokunkba, melyeket lehetetlen volt előre belátni. Végeredményben, mondhatni a kvantumfizika majdnem teljes egésze az óta jött létre, bár Einstein éppen ebbéli munkásságáért kapta meg a Nobel-díjat.

A tér és anyagszerveződésnek nincs eleje és nincs vége, a jelenünk az, ami megfogható, de ez is relatív, megközelítés, észlelés és értelmezés kérdése. A tér és a tér szerveződése, a változás csak látszólag bonyolult, valójában sokféle térméretben és energiaszinten állandó körfolyamatot fenntartó áramlási rendszerek térben és időben történő változása, bonyolódása, felbomlása és újjászerveződése az, amit életként megélünk. Azt már Newton óta tudjuk, hogy két test a tömegükkel arányos módon vonzza egymást és a köztük lévő erő a távolság négyzetével csökken. Einstein az általános relativitáselméletben azt fejtette ki, hogy azért esik le egy tárgy a földre, mert bolygónk tömege meggörbíti a környező téridőt. Ezek az elméletek azonban csak a gravitáció hatásait írják le, de nem adnak magyarázatot a mibenlétére. Elképzelhető-e, hogy két tömeg és a környezete közötti információ különbségéből származik? Ez a hipotézis szerint a gravitáció egy entrópikus erő. Ha egy nagyobb tömegtől bizonyos távolságra lévő kisebb tömegű test elmozdul, akkor megváltozik a két tömeg közötti holografikus felület entrópiája, vagyis, információtartalma. Ez az információváltozás összeköthető a rendszer energiájának változásával. A kilencvenes években pedig a Nobel-díjas Gerard 't Hooft és Leonard Susskind fejlesztette tovább, az úgynevezett holografikus elv bevezetésével. Ezen elméleti munkák nyomán írta le Erik Verlinde a maga hipotézisét a gravitáció mibenlétéről. Mint mondja: „meggyőződésem, hogy a gravitáció a tér és idő alapvető tulajdonságaiból származó "jelenség". Szerinte a gravitáció nem a testek belső sajátossága, hanem olyan jelenség, mint például a víz folyékonysága. Az egyes molekulák önmagukban nem "folyékonyak", hanem csak kollektíven alakul ki ez a tulajdonságuk. Tehát, állítja Verlinde, a gravitáció olyan fizikai hatás, amely a tömeg, a tér és az idő együttes összjátékából alakul ki. Az entrópia a termodinamika egyik alapvető fogalma, amelyet a XIX. század második felében (1865-ben) vezetett be a német Rudolph Clausius. ...

Teljes bejegyzés >Szólj hozzá!

A tudomány és a hiányzó dimenzió

A mai tudomány minden esetben - még akkor is, amikor valamilyen eszközt, műszert használ - az érzékszerveinkkel felfogható paraméterekkel dolgozik, és csak azokat a dolgokat tekinti létezőnek, amelyek ilyen módon észlelhetők, igazolhatók. Ezzel azonban a valóság jelentős része mintegy kívül reked a tudományos vizsgálatok köréből. Az érzékszerveinkkel is felfogható, de a megszokott módon nem igazolható, meg nem magyarázható, meglévő ismereteikbe be nem illeszthető fizikai jelenségekkel szintén ez történik.

A tudomány tagadja az érzékszerveinken túli, ún. belső érzékelést, bár minden kutató "elme" tisztában van vele, hogy tudományos eredményeit sem logikájának vagy lexikális tudásának köszönheti, hanem valami másnak, és amit a műszaki-természettudományos területen legfeljebb kreativitásnak mernek nevezni.

A tudományon kívül minden más rendszer (pl. vallások, asztrológia) valamilyen módon kétségbe vonja, sőt tagadja az idő létezését. Vegyük például az asztrológiát. Látszólag dolgozik az idővel: egyik oldalról a bolygómozgások, másik oldalról a bekövetkező események leírásánál. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ezek az asztrológus munkájának csak a legelejét és a legvégét jelentik. A legelejét azért, mert a bolygómozgások mindenki számára megfigyelhetőek, a legvégét pedig azért, mert a hétköznapi ember idődimenzióban gondolkodik, és ezért az asztrológustól is ilyen leírást, mint végeredményt vár el. Fejében többnyire meg se fordul, hogy az asztrólogus a személyiséganalízisnél ill. a jóslásnál ugyanannak a valaminek két különböző vetületét írja le. Tehát ugyanarról a dologról van szó, csak éppen egyszer személyiségnek,

máskor sorsnak nevezzük. Az előrejelzés, a progressziós horoszkóp pedig nem más, mint most is létező, de érzékszerveinkkel fel nem fogható dolgok kiszámítása események, szimbólumok és fogalmak között létesített analógiák felhasználásával.

A látnokok kétféle időt érzékelnek: a lineáris ill. a Nagyidőt. A lineáris idő mögötti dimenzióban meghúzódó események akár múltbeliek, bizonyos fokig akár jövőbeliek, most is léteznek, csak a "dimenzióhiányos" észlelésünk miatt nem látjuk. A Nagyidő más ütemben telik, mint a lineáris. (A Nagyidőt az auralátók a negyedik réteg után érzékelik, a hetedik réteggel megszűnik.)

A buddhista és hinduista filozófiai irányzatok mind a lineáris, mind a Nagyidőt csupán "szellemi fejlettlenségünk" miatt bekövetkező illúziónak tartják. A gondolat, cselekvés, sors és személyiség összefüggései valamint az Én és az Univerzum egysége ugyanis belső tapasztalás folytán a megvilágosodott szellem számára nyilvánvaló, a lineáris és Nagyidőn túl valahol mozdulatlanság húzódik meg. A hétköznapi ember szemszögéből nézve a gondolat látszólag most keletkezik (mint ahogy a sörösüveg is: a semmiből), a cselekvés egy időbeli folyamat, a sors a jövőnk, ami inkább a véletlennel mintsem személyiségünkkel vagy cselekedeteinkkel magyarázható. A meditációt folytatók tudják, hogy egy adott szinten az "intuitív" készségek egy olyan fejlettséget érnek el, amellyel szokatlan képességekre tesznek szert: először előre látnak jövőbeli eseményeket, bármire vissza tudnak emlékezni, majd később fogalmi szinten kezdik látni a dolgokat, és észreveszik, hogy a látszólag különálló, de összefüggő dolgok "térbelileg" is kapcsolódnak egymáshoz (pl. ránézésre megmondják, hogy valaki milyen csillagjegyben született). ...

Teljes bejegyzés >Szólj hozzá!