Az utóbbi idő számomra a csend korszaka. Rádöbbentem arra, hogy a gondolat semmilyen formában nem lehet szabad. A szabadság – akár a szeretet – nem található ugyanis az idő, a múlt-jelen-jövő dimenziójában. A gondolat a múlt visszfénye, és valójában a gondolat számára azért nem megragadható, nem létező a jelen, mert a gondolat mindig a múlt képeivel, szimbólumaival értelmezi azt, ami a mostban van. A mostban azért nincs gondolat, mert a most tartalma élő, állandóan változó, állandóan új, de nem olyan értelemben új, mint ami a múlthoz viszonyítható, hanem olyan értelemben mint ami a gondolat számára a múlt fogalmaival nem megérinthető. Nem megérinthető, mert a gondolat az időhöz kötődik, azon belül pedig a jelen bármilyen mozzanata a gondolat számára csak a múltban kap értelmezést. Az elme eme folyamatos mozgása, önigazolása az, ami pedig nem képes a mostba behatolni, mivel annak vansága, valósága csak akkor tárulhat fel előttünk, ha a folyamatos értelmezési, viszonyítási vágy megszűnik bennünk, és a mostban feltáruló valóságot annak vagyunk képesek látni, ami az valójában, és nem annak, amit a gondolat a múlt tükrében az elmével értelmezni képes. Ilyen értelemben a most valósága a szemlélő és a szemlélt eggyé válását jelenti, amikor megszűnik az elme mozgása, és a tudat pedig figyelemmé válik, azzá a figyelemmé, mely többé nem értelmez, nem darabol fel, nem oszt meg a gondolat által, hanem a maga egyszerűségében egyesül a van valóságával, annak egységével. ...
2013. szeptember 15., vasárnap
2012. március 14., szerda
Időben vagyunk!
Mindenkinek, aki most él a világban éreznie kell, hogy valami változóban van, ez nem vitás. Még a legmaterialistább, legszkeptikusabb ember is a saját bőrén érzi ezt a változást, legfeljebb máshogy nevezi el abból a szögből, ahonnan ő tekint rá. Csakhogy magát ezt a folyamatot definiálni, ennek olyan jelentést adni, ami valóban közelebb visz minket ahhoz, hogy együtt tudjunk mozogni a változással nagyon nehéz, hiszen e téren nem nagyon vannak kapaszkodók, vagy amik vannak, bár igen tetszetősek, látványosak, figyelemfelkeltők, de veszélyesek: egy adott magasságban ugyanis, ha kiesnek a falból, nyakát szegheti, aki ebbe kapaszkodott. Hajlamos az ember arra, hogy ha valamit nem lát át, nem ért meg, akkor "kitalálja" az adott dolgot, majd ezt a kitalációt idővel tényként kezelje. Legjobb példák erre azok a filmek, irodalmi vagy egyéb művészeti alkotások, ahol az alkotó utólag kijelentette, a művének tulajdonított jelentés benne fel sem merült. Csakhogy addigra már a meg nem értett mű magyarázói annyira elhitték saját kitalált teóriájukat, hogy magával a mű alkotójával szállnak vitába mondván: lehet, hogy nem tudatosan, de mégiscsak azt akarta kifejezni, amit ők belemagyaráztak az alkotásba.
Én azt gondolom, nagyjából így állunk a mostani változáshoz is: többféle magyarázat létezik arra, hogy pontosan mi is történik ma a világban, de én egyiket sem tudom teljesen elfogadni éppen azért, mert meggyőződésem, hogy ezek a magyarázatok a filmben szereplők következtetései, amik a maguk viszonyrendszerében helytállóak; de azt, hogy miről szól a film, értelemszerűen nem képesek elmesélni - csak a saját megélt történetükön keresztül, amit azonban a néző tud megfelelően értelmezni. Most a teljesség igénye nélkül megemlítenék pár divatos elméletet, s utána megmutatom az én magyarázatomból fakadó "szerszámos ládikámat".
Az egyik magyarázat a folyamatot pusztán gazdasági, politikai átrendeződésként kezeli, egyfajta olyan szükségszerű átalakulásként, ami az emberiség történelmében szinte mindennaposnak mondható, s ami csak azért tűnik most valami másnak, mert az információk a világ történéseiről egyidejűleg vannak jelen, s így egyben láthatóak. 2008 őszén vált nyilvánvalóvá mindenki számára, hogy globális méretű változás végpontjához érkeztünk (sokak szerint ez volt a kezdőpont), egy olyan pénzügyi válság jelezte ezt számunkra, ami a mai napig nem ért véget. Ennek ellenére több helyen olvastam időközben olyan utalásokat, amik azt sugallták, hogy a 2008-as folyamat véget ért, majd újra elkezdődött: mintha ez a válság akár egy napra is megoldódott volna, de a sugallat a lényeg: nincs itt semmi baj, semmi extra, semmi világrengető! Ez a szemléletmód számomra nagyon tetszetős, mert józan és logikus, csak az a baj, hogy ugyanolyan vakhiten alapul, mint az összes vallás, csak ezt "racionális szkepticizmusnak" nevezik. Vannak felkent papjai, és elég nagy és egyelőre büszke nyája. Ez a vallás abban hisz, hogy ez az egész világ, amiben élünk, a nappal, a földdel, az égen a csillagokkal, a technikai vívmányokkal alapjaiban állandó, mert eddig ezt tapasztaltuk meg és akkor ez így is lesz. Vannak ugyan változások a felszínen, de az, hogy a nap holnap is felkel, csak elméletileg kétséges, gyakorlatilag egy száz százalékra tehető bizonyosság. "Az élet megy tovább, az élet nem áll meg" - ez e vallás jelmondata, úgy is mondhatnám, miatyánkja. Azonban a dologgal jelen pillanatban az a bibi, hogy bár az élet valóban megy tovább - ezt én magam is vallom -, de nyilvánvalóan egy váltóhoz ért az a vonat, amire az egyes ember azt mondja: "az életem". Elágazik a sínpálya, s aki olyan nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy márpedig a nap holnap is felkeljen az égen, s ez az egész filmbéli sztori tartsa meg a belső logikáját, e vallás híveként ezt meg is fogja tapasztalni, miközben a nap már régen nem kel igazából fel, hisz az nem is az, aminek ma innen a vászonról gondoljuk, ami voltaképpen egyáltalán nem akadálya annak, hogy egy bizonyos nézőpontból tényleg minden maradjon a régiben. Hiszen nem történik itt semmi, régen is volt ugyanennyi katasztrófa - e vallás hívei nem átallnak hosszú órákat szentelni ennek bizonyítására -, válság is volt, háború is, és lám, az élet megy tovább. Aki látta a Hatodik érzék vagy a Más világ című filmet tudja, hogy nagyjából mit jelent az, hogy valaki meghal, és ezt egész egyszerűen nem veszi észre. Van ilyen, ezt én is vallom, hiszen a különféle tudati síkok egymáson és nem egymás mellett vannak, az elrendezésük holografikus és nem lineáris. Tehát bizony elképzelhető egy olyan állapot - most a mi szempontunkból megfordítva mindezt -, hogy valaki benne marad egy világban, ami már réges-rég nincs is. És hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a film sosem ér véget, ennek egy történethordozó esetében nincs értelme, hiszen a Mátrix című film mindig is lesz. De a történet véget tud érni és időről időre véget is ér. Aki nem éli meg a történet végét, az csak az lehet, aki ott maradt a filmen Neoként vagy Trumanként, és nem is "érti", hogy mit jelent a saját megélt filmbéli életére nézve az a kijelentés, hogy "ez a film". Ha Truman kiszabadult a filmből, akkor itt van köztünk, a Jim Carrey által megformált figuráról ez azonban, azt hiszem, eddig még nem mondható el. Ő kiszabadult a filmbéli mátrixból a filmbéli valóságba - és ott maradt. Számára nem ért véget a film, mert nem érti meg egy történeten belül, mit jelent az, hogy a "történet vége", hiszen ehhez a saját történetét kéne kívülről látnia, csakhogy épp ez nem megy neki. ...
2012. január 22., vasárnap
Gravitáció
A gravitáció, más néven tömegvonzás egy távoli kölcsönhatás, amely bármilyen két, tömeggel bíró test között jön létre, és a testek tömegközéppontjainak egymás felé gyorsulását okozza. A gravitációs erő az az erő, amelyet az egyik test a másikra a gravitáció jelenségének megfelelően kifejt.
A legutóbbi 1,-1,5 évtizedben nyilvánosságra vagy felismerésre került kutatási és kísérleti eredmények arra utalnak, hogy feltétlen szükségessé vált a gravitáció kérdésének alapos átgondolása, felül bírálata, eddigi vele kapcsolatos nézeteink és jelenleg elfogadottnak tartott megállapításaink problémáinak megoldása, vagy legalább is azok pontos megfogalmazása. A kérdés fontossága nyilvánvaló, hiszen világegyetemünk egyik legalapvetőbb jellemzője a gravitáció. Csak ennek pontos és helyes ismeretében remélhetjük univerzumunk, és törvényeinek a megismerését. A XX. század egyik legkiemelkedőbb tudományos alkotása volt az általános relativitáselmélet, mely gyakorlatilag éppen ezt a kérdést igyekezett tisztázni. Nem Einsteinen múlott, hogy nem sikeredett tökéletesre, hiszen az elmélet napvilágra kerülését követően számos új, annak születése idején még ismeretlen információ jutott a birtokunkba, melyeket lehetetlen volt előre belátni. Végeredményben, mondhatni a kvantumfizika majdnem teljes egésze az óta jött létre, bár Einstein éppen ebbéli munkásságáért kapta meg a Nobel-díjat.
A tér és anyagszerveződésnek nincs eleje és nincs vége, a jelenünk az, ami megfogható, de ez is relatív, megközelítés, észlelés és értelmezés kérdése. A tér és a tér szerveződése, a változás csak látszólag bonyolult, valójában sokféle térméretben és energiaszinten állandó körfolyamatot fenntartó áramlási rendszerek térben és időben történő változása, bonyolódása, felbomlása és újjászerveződése az, amit életként megélünk. Azt már Newton óta tudjuk, hogy két test a tömegükkel arányos módon vonzza egymást és a köztük lévő erő a távolság négyzetével csökken. Einstein az általános relativitáselméletben azt fejtette ki, hogy azért esik le egy tárgy a földre, mert bolygónk tömege meggörbíti a környező téridőt. Ezek az elméletek azonban csak a gravitáció hatásait írják le, de nem adnak magyarázatot a mibenlétére. Elképzelhető-e, hogy két tömeg és a környezete közötti információ különbségéből származik? Ez a hipotézis szerint a gravitáció egy entrópikus erő. Ha egy nagyobb tömegtől bizonyos távolságra lévő kisebb tömegű test elmozdul, akkor megváltozik a két tömeg közötti holografikus felület entrópiája, vagyis, információtartalma. Ez az információváltozás összeköthető a rendszer energiájának változásával. A kilencvenes években pedig a Nobel-díjas Gerard 't Hooft és Leonard Susskind fejlesztette tovább, az úgynevezett holografikus elv bevezetésével. Ezen elméleti munkák nyomán írta le Erik Verlinde a maga hipotézisét a gravitáció mibenlétéről. Mint mondja: „meggyőződésem, hogy a gravitáció a tér és idő alapvető tulajdonságaiból származó "jelenség". Szerinte a gravitáció nem a testek belső sajátossága, hanem olyan jelenség, mint például a víz folyékonysága. Az egyes molekulák önmagukban nem "folyékonyak", hanem csak kollektíven alakul ki ez a tulajdonságuk. Tehát, állítja Verlinde, a gravitáció olyan fizikai hatás, amely a tömeg, a tér és az idő együttes összjátékából alakul ki. Az entrópia a termodinamika egyik alapvető fogalma, amelyet a XIX. század második felében (1865-ben) vezetett be a német Rudolph Clausius. ...



